Vándorlás Anatóliába
Egy méhész fordított vándorlási terve az Anatólia–Mecsek útvonalon, ahol a kaptárak helyben maradnak, a táj viszont útra kel.
A méhész vándorló fajta. Tavasszal az akácosok felé veszi az irányt, nyár elején a hárserdőket látogatja meg, majd a napraforgótáblák szélén keres árnyékos lepakoló helyet. A kaptárak folyamatosan úton vannak, hisz a méz ott terem, ahol a virág nyílik. Ezt a műfajt jól ismerjük. Azt viszont csak mostanában kezdjük megérteni, hogy a klímaváltozás hatására egy ideje már az egész ország útra kelt, és a térkép szerint Anatólia felé vette az irányt.
Első állomás: egy interjú, ami szöget ütött a fejembe
A Telex interjújában Nagy Balázs klímakutató arról beszél, hogy Magyarország változó klímája nem éppen a kellemes és kiszámítható mediterrán éghajlat felé halad, hanem a száraz kontinentális, anatóliai típusú felé tart. A Földközi-tenger mellett nincsenek nagy meglepetések: a tél enyhe és csapadékos, míg a nyár forró és száraz, és ha túl meleg van, akkor ott a tenger, ami felfrissülést nyújt. Anatóliában viszont a tél akár teljesen el is maradhat, vagy éppen óriási hóviharokkal csaphat le, míg a nyár kíméletlenül száraz és forró, de bármikor jöhet egy heves zivatar vagy éppen villámárvíz. Tavasz és ősz csak mutatóban van.
Méhészként ennél a megállapításnál egy pillanatra abbahagytam az olvasást. Az idei év kísértetiesen hasonlított a cikkben leírt forgatókönyvhöz. Csípős januárt követően a tavasz korán beköszöntött, a növények előreszaladtak a fejlődésben, majd mire az összes gyümölcsfa szinte egyszerre virágba borult, hirtelen visszatértek a fagyok. Az akác a szokásosnál tíz nappal hamarabb virágzott, de megúsztuk a fagyos szenteket, és aránylag szerencsésen alakult a hordás. A május és a június első fele eseménytelenül telt, majd hirtelen beköszöntött a kánikula, amely hőkupolában tetőzött. Ennek ellenére a hárs és a napraforgó egész jól mézelt. A napraforgó virágzását követően visszatért a hőség, ami még kegyetlenebb hőkupolával és súlyos aszállyal párosult. Tulajdonképpen június közepétől szeptember végéig szinte egy csepp eső sem esett, a patakok és az állóvizek kiszáradtak, a virágok leégtek, és hetekre szinte megszűnt a virágporhordás. Most november eleje van, és az aszályhelyzet alig javult. Az októberi 30 mm csapadék sem hozott érdemi változást. A betelelt méhcsaládok több léputcával karcsúbbak a szokásosnál. Vajon ez már Anatólia?
Egy-egy rossz évet kibírunk, de az ennyire szélsőséges és kiszámíthatatlan évekre nincs még kész forgatókönyvünk. A méhcsalád ugyanis előre dolgozik. Az enyhe februári napsütés hatására fiasítást nevel és rohamtempóban fejlődik, míg a méhegyedek száma alig három hónap alatt 20 ezerről 60 ezerre nő. Ha áprilisban visszatér a fagy, a népes család, amely akácra eléri fejlődése csúcsát, májusban már csak elfagyott akácvirágot talál, és mi a teli mézeshordók helyett a fákon csüngő rajokat számolhatjuk csupán. A kutató tanácsa egyszerű: a siránkozás helyett el kell kezdenünk alkalmazkodni. Rendben. De pontosan mihez?
Második állomás: a virágok országa
Hogy lássam, hová is tartunk, elutaztam Anatóliába, legalábbis gondolatban, az internet szárnyán. Anatólia, Törökország ázsiai része, növényvilágát tekintve a világ egyik leggazdagabb tájegysége. Nagyjából 12 000 növényfaj él ezen a nyolc magyarországnyi területen, körülbelül annyi, mint egész Európában, és közel harmaduk sehol máshol nem fordul elő a Földön. Három nagy flóraterület találkozik itt: a déli és nyugati partok mediterrán növényzete, a belső fennsíkok szárazságtűrő, irán-turáni sztyeppje a párnás csüdfüvekkel, és a Fekete-tenger menti párás bükkösök és gesztenyések. A jégkorszakokban a hegyek menedéket adtak a növényeknek, az elszigetelt völgyekben pedig újabb és újabb fajok alakultak ki. A kertünkben nyíló tulipán, krókusz és jácint ősei is innen érkeztek hozzánk. Ezek a növények egyszer már megtették ezt az utat, és most mi jövünk.
Harmadik állomás: a török vándorméhész teherautója is olykor defektet kap
Törökország a világ egyik legnagyobb méztermelője. A török méhészek szerint a világ mézelő növényeinek mintegy háromnegyede megtalálható náluk. Ezt én inkább egy szép, kerek méhész-nagyotmondásnak tartom, de az irányát nem vitatom. A titok a térben és időben elnyújtott virágzásban rejlik. Amikor a hordás a déli partokon lecseng, a belső fennsíkokon vagy a fekete-tengeri magaslatokon éppen akkor kezdődik, így a vándorméhész kora tavasztól késő őszig követheti a virágzást.
Délnyugaton, Muğla környékén a kalábriai fenyőn élő pajzstetű édes váladékából készül a fenyőméz, amely a világ fenyőméztermelésének mintegy 92%-át adja. De van itt gesztenye-, citrus-, napraforgó-, gyapot- és kakukkfűméz, és hozzá két őshonos méhrassz, az anatóliai és a kaukázusi, amelyek a forró nyarat és a fagyos telet egyaránt jól bírják.
Azért ott sem minden fenékig tejfel. A belső területeken az aszály a nektártermelést gyakran elapasztja, a fenyveseket a rendszeresen kipattanó erdőtüzek pusztítják, míg a korai meleg és a késői fagy jelentősen összekuszálhatja a virágzást. A legfontosabb tanulság mégis az, hogy az ottani növények évmilliók alatt alakultak ki, és a jégkorszak óta, mintegy tízezer év alatt rendeződtek be ebbe az éghajlatba. Nálunk erre sajnos csak néhány évtized áll rendelkezésre, és felesleges lenne arról ábrándozni, hogy addigra bőséges gesztenyeligetek és végeláthatatlan gyapot- és kakukkfűtáblák ontják majd a nektárt, de vélhetően fenyőerdő-rengetegek sem nőnek ki addigra a földből.
Negyedik állomás: hazatérés egy vándorló országba
A hazai erdészek mérései szerint 1961-ben az ország 19%-a tartozott a legszárazabb, erdőssztyepp klímába, mely napjainkra már több mint a 25%-át teszi ki, míg az évszázad közepére akár a 80%-ot is elérheti. A modellek nagyjából 60–80 éves átmenettel számolnak, és mi most ennek valahol a közepén járunk, az átalakulás talán legszélsőségesebb szakaszában. Az aszálytól szomjazó fák legyengülnek, a kártevők foltokban letarolják őket, a csemeték pedig már az első aszályos nyáron kiszáradnak. Az Alföld homokján már a pálmaliliom és a kaktusz is megél, miközben a hegyvidéki bükkerdeink tömegesen pusztulnak.
Ez a vándorlás tehát nem egy kellemes tavaszi kirándulás az ibolyaillatú erdőben, inkább egy erőltetett menet, ahol a régi lakók előbb mennek el, mint ahogy az újak beköltöznének. A méhésznek éppen ez a köztes időszak a legrázósabb.
„Ha a nyár már anatóliai, de a táj még magyar, a régi növényeink kisülnek, miközben az újak még meg sem telepedtek, így a méhek már a nyár folyamán virágpor- és nektárhiányban szenvednek.”
Ilyenkor a méhcsalád vésztartalék üzemmódba kapcsol és beszünteti a fiasítást, éppen amikor az áttelelő nemzedéket kellene felnevelnie.
Ötödik állomás: mi lesz az ország kedvencével, az akáccal, és a gyógyító hárssal?
Az akác Észak-Amerikából érkezett, tűri a homokot és a meleget, és a mérsékelt szárazságot is elviseli. A fa nagy valószínűséggel túléli a klímaváltozást, sőt az elmúló erdők helyén terjedni is fog. A nektár ugyan a fán terem, de nem a fán múlik. Ha a tavasz korán jön és hirtelen robban be, az akác virágzása is előbb következik be, éppen az újabban menetrendszerű áprilisi fagyok és hidegbetörések idején. Ha a fagyokat valahogy még megússza, de virágzáskor túl száraz a levegő, nem választ ki nektárt, és a méhek üresen találják a virágokat.
„Hungarikum mézünket tehát egy olyan amerikai jövevényfa adja, amely ugyan remekül bírja a klímaváltozást, csak éppen a mézét megtartja magának.”
A hárs kilátásai még ennél is tragikusabbak. A hűvös, párás, jó vízellátású erdei mikroklímát kedveli, és a tartós 35–40 fokos hőségben a levelei és az új hajtásai már júliusban megperzselődnek és károsodnak. Az előrejelzések szerint csak a középhegységek védett völgyeiben maradhat fenn, mutatóban. Így a hársméz, egyik legkülönlegesebb illatú és ízű fajtamézünk — amelyet a népi gyógyászat megfázásra és a nyugodt alvás érdekében ajánl —, igazi ritkasággá válhat. Mecseki méhészként ez különösen érzékenyen érint. Egy kis reményt azért adhat, hogy a Mecsekben az ezüsthárs van túlsúlyban, amely maga is déli faj, és jobban bírja a hőséget, mint a rokonai. Ha valamelyik hárs kitarthat, az pont ő.
Hatodik állomás: a szántóföldeket új növények hódítják meg
A szántók mézelő növényei sem járnak jobban. A repce hűvös, csapadékos őszt és nedves tavaszt kíván. Forró tavaszon a három-négy hetes virágzása néhány napra rövidülhet. A facélia sekély gyökere a kiszáradó felső talajrétegben nem talál elegendő nedvességet. A napraforgó mély karógyökerével még kitart, de a víztakarékos, korai virágzású modern hibridek kevesebb nektárt adnak, és a méhészek már ma is arra panaszkodnak, hogy egyes táblákról alig hordanak a méhek.
A helyükre olyan növények érkezhetnek, amelyeket ma inkább Közép-Anatóliában látni: a szikes, száraz talajon is mézelő orvosi somkóró, a lucernánál is szárazságtűrőbb baltacim, Tihany mintájára alföldi levendulások és muskotályzsályaföldek, valamint mandula- és kajszikertek, amelyek virágpora a tavaszi fejlődést segíti, ha a márciusi fagyok megkímélik őket. A parlagon maradó földeken pedig a vadkakukkfű és a szamárbogáncs veheti át az uralmat. Ha a déli tájaink elérik a dél-anatóliai szintet, még akár az öntözött gyapot is szóba jöhet. Gyapotméz Baranyából: érdekes íze van, legalábbis ezeknek a szavaknak.
Megérkezés, vagy csak egy kis pihenő?
A méhészet ugyan nem szűnik meg, de jelentősen átalakul. A tömeges hordásra épülő fajtamézek kora, úgy tűnik, lejár. A jövő a nehezebben, több munkával megtermelhető, de különleges vadvirág- és gyógynövénymézeké lehet, pontosan úgy, ahogy Belső-Anatóliában ma is történik.
A méhész dilemmái közben fokozódnak. Milyen tulajdonságokra szelektáljunk: a nagy hozamot válasszuk vagy a szívósságot, ami a hőséget és az éhezést is kibírja? Továbbra is elvándoroljunk-e a harminc éve bevált gyűjtőhelyekre, vagy keressünk egy hűvösebb völgyet, ahol a fák gyökere még elér némi vizet? Hogyan árnyékoljuk és itassuk a méheket, ha a közeli patak augusztusra kiszárad? A természet kiszámíthatatlansága eddig is a szakma része volt. Most azonban maga a kiszámíthatatlanság lett az új éghajlat.
A vándorlás régen azt jelentette, hogy a méhész felpakolja a kaptárakat, követi a virágzást és perget. Mostanra már az sem egyértelmű, ki követ kit, és lesz-e mit pergetni. Vajon ez már Anatólia? Még nem. De az idei nyár után azt hiszem, már látótávolságban van.
Te mit gondolsz, hogyan fog kinézni a hazai táj 10–15 év múlva?
Ha van olyan ismerősöd, akit érdekel a természet jövője vagy maga is aggódik a klímaváltozás hatásai miatt, küldd el neki ezt a bejegyzést!
Források
- Telex: Hogy milyen lesz a jövőben Magyarország időjárása? Anatólia klímája egy kiváló előkép (interjú Nagy Balázs klímakutatóval, 2026. november 1.)
- Arovela: Anatolian Endemic Plants: 12,000 Species Catalog
- Wikipedia: Flora of Turkey
- ResearchGate: Traditional Honey Beekeeping in Turkey
- USDA FAS: The Turkish Beekeeping and Honey Sector (2015)
- Országos Erdészeti Egyesület: Változó környezet
- Kormany.hu: Megalakult az Erdészeti Klímaadaptációs Fórum
- National Geographic Magyarország: Szárazabb magyarországi erdők
- Greenfo: Az erdők jövője a klímaváltozás korában
- Hungarikum: Hungarian acacia
- Pilisi Parkerdő: Az akácról: szeressük vagy gyűlöljük?
- Mezőhír: Öt év alatt megváltozott a magyar nyár
- Portfolio: Megdőltek a hazai klímamodellek előrejelzései
Fotók: Havva Zorlu / We Animals (galéria). A nyitóképen kaptárak egy méhészetben Kozlukban, Batman tartományban, Délkelet-Anatóliában (2023).
Kérdésed van, vagy hozzászólnál? Küldj egy e-mailt az adam@mezei.info címre, válaszolni fogunk.